Kosztolányi Dezső: Rilke. Érzések metafizikája [Rodin művészetéről]

Rilke művészetének legmélyebb titka egy szóban van, amely - hitem szerint - minden zárós fiókját felkulcsolja és talán még alkotásába is bepillantást enged. Ez a szó: Rodin.

Az iránta való bámulata csupán érdekes jelenség. Csendes és bánatos szeretet ez, amit csak egy született hódoló tud érezni egy nagy lázadó iránt. Majdnem nőies imádata egy férfi-művésznek. A töprengés alázkodása a tett előtt. A beteg és hitetlen Heine ódája Napóleonhoz.

Hamlet és Horatio barátságának alapja.

De ezer és millió ilyen ellentét dacára is egytestvér ez a két művész.

Rilke, a Rodinról szóló tanulmányában így ír egyik Rodin-szoborról, "L'age d'airain"-ről: "E szobor Rodin művészetében a gesztus megszületését jelzi. Az a taglejtés, amely nőtt és lassanként oly nagyra és hatalmasra fejlődött, itt úgy buggyant ki, mint egy patak, mely a testen csendesen csurog le. Az ősidők homályában ébredt s most úgy látszik, hogy nőttében túlemelkedik ezen a szobron és minden századon, túlemelkedik rajtunk is és azokhoz tör, akik jönni fognak. Habozva fejlődik ki ez a gesztus a felemelt karokban; és ezek a karok még oly nehezek, hogy az egyik már újra megpihen a fejtetején. De már nem alszik többé, csak erőt gyűjt; fönn magasan az agyvelő fölött, ahol magára marad, munkára készül, a századok munkájára, melynek se eleje, se vége. És a várakozó jobb láb már pedzi is az első lépést. Azt mondhatnánk, hogy ez a mozdulat bezártan pihen egy kemény bimbóban."

Ebben a kemény bimbóban mintha Rilke művészetének magyarázata is benne foglaltatnék. Mert a mozgó embert, aki még nem mozog, de mozogni fog és mozoghat, Rodin alkotta, de Rilke látta meg s később talán sikerül beigazolnom, hogy ugyanezzel a szemmel nézi az életet is, amint ezt a művészi produktumot. Miről is van szó? A szobrász már eszközeinél fogva is kénytelen egy pillanatban megmerevíteni alakjait, egy gesztusban adni az embert és ezzel perspektívát tárni a múltjára és jövőjére. Innen van, hogy minden szoborban érdekes, izgató, be nem következett, de folyamatban levő lehetőségek és régmúlt megtörténtségek szunnyadnak s így ez a szobor-nyelv, ez a kondenzált kő-beszéd sokkal inkább sejtető és szimbolikus és sokkal kevésbé kézzel fogható, mint első pillanatban látszik. Ilyen Balzac első dacos lépése is valami ismeretlen felé. Eddig nem tett semmit. Most tesz. Előrelép és cselekszik; tusakodó arccal lebeg a bizonytalanságok között. Ebben a pose-ban a legnagyobb. Rodin egész művészete a lehetőséggel való e finom és kacér játékon épül fel. De Rilkéé is.

Ő is így látja magát, másokat és a tárgyakat: egy pillanatban és egy villanásban. Aztán kiemeli a változás világából, művészetté változtatja s beállítja az örökkévalóság időtlen palotájába. De nehogy frázisokba bonyolódjak, világosság kedvéért inkább a terminus technikusokhoz menekülök. Úgy képzelem, hogy az érzések mint energiák hatnak ránk. Ezekkel most egyszerűen mint fizikai mennyiségekkel számolok, melyek egyéniségünk sajátos viszonya, vagy tömegük nagysága szerint különböző változáson mennek keresztül. Az érzés-energia például Petőfiből egyenesen átsugárzik, közvetlenül hat, gyújt, éget és perzsel. Hő-energia. Dehmel a másik típus. Ő a nagy kilendülések poétája. Csupa helyváltoztatás, elragadás, lázas elszakadás és elszakasztás, féktelen tombolás és rombolás, ami még modoros interpunctióján, ziláltan eltépett, kócos sorain is meglátszik. Mozgási energia. Rilkében egyik sincs a kettő közül, vagy mind a kettő egyszerre. Potenciális energia.

    

Mi ennek az értelme? Példát rá. Egy Rilke-verset olvasok: "Das Kind". Próbáljuk körülbelül elgondolni, hogy mi lehet ebben a költeményben? Ha Petőfi írja, bizonyára melegen és elevenen ömlik át belénk az érzése (a hő-energia) s a szavain keresztül nemcsak pszichéjét látjuk ennek a gyermeknek, de arcát is, mert annyira elénk teszi, hogy kezünkkel akár az üstökét is megmarkolhatjuk. Dehmel bizonyára egy érzésbe ragad bele. De Rilke nem a gyermeket írja le, hanem a Gyermeket. Egy elvont színtelen fogalmat, melyben mozgások vannak és ígéretek és valóságra váló lehetőségek. Az ő gyermeke vár, vállán az élettel és kis ruhácskájában fáradtan ül a nagyok mellett, mintha váróteremben ülne és az élet folyik és a sorsok is búsan folynak és csörgedeznek sötét deltájuk felé. Ennek a gyermeknek helyzeti energiája van. Épp úgy, mint annak a megvakuló nőnek (die Erblindende), aki még lát, de a jövőben biztosan megvakul s most, most megy előre; szegény oly bután és naivul megy a jövőhöz és a vég felé.

Teánál ült, akár a többiek.
S úgy tűnt, hogy a csészéjét néma gondban
valamiképpen másként fogta volna.
Mosolygott. Elfutott a bús hideg.

És hogy végül felkelt a társaság
s járkáltak csendesen a meghívottak
sok-sok szobán (nevettek és susogtak)
velük ment a másik szobába át,

oly elfogultan, olyan hallgatón,
oly bódorogva, mintegy lámpalázba;
fényes szemét részvétlen fény tarkázta
s hidegen rezgett rajta, mint a tón.

Aztán követte őket csüggeteg,
mintha valamit még nem hágna által;
de mintha később égő szárnyalással
röpülné át a végtelen teret.

Perverzen izgató nézőpont.

A tárgyak maguk is ily perspektívában tűnnek elénk. A múltat sugározzák. Itt van egy borostyánkő, amely magába zárt egy bogarat és örökké valósította. Ott az ágy. Az élet és a halál csatatere. Nem tudunk lépni és tekinteni, hogy bele ne kerüljünk az örök viszonylatba. Mindenünnen sűrűen ömlik ránk a gazdag, terhes és bús élet.

De elég. Minket most inkább az érdekel, hogyan tolódik el a perspektíva a végtelen felé és hogy billen át az érzések fizikája a metafizikába?

Ismét Rodinre kell gondolnunk. A szobrainak néhány gyanútlan, elsikkadó ráncára, egy hamis-szerény és ravasz-igénytelen fogására, egy elhallgatására, amely összemarkolja a szétfutó vonalakat, egy irányba lendíti és a szobrot, a buta követ felemeli, egyszerre magasra, hihetetlenül magasra emeli fejünk fölé, egészen a fönséges régióiba, úgy, hogy a kő már többé nem kő és az arc már nem arc és az orr már nem orr és a szem nem szem, hanem egy egész, valami más, mind eddig, egy érzés, egy dal, egy darab művészet. A versbe is észrevétlen lopódzik be ilyen sor, egy ilyen rodin-i szó. Addig az egész csak lihegő várakozás. Igénytelen semmiségekből, simán és halkan nő ki a fönséges. De azután torkon ragad.

Az önarcképét például így rajzolta meg:

Az ősi, régi nemesi családnak
vadsága a szemöldök peremén.
A szemben félelem s kék, enyhe fény
a gyermekkorból és itt-ott alázat,
nem szolga-vágy, de nőies erény.
A száj: csak száj, nagy, biztos és kemény,
nem rábeszélő, de valami bátrat
kimondó. A homlok előrebágyad
s árnyak között mélázik feketén.
Csak sejtelem még és korántse kész;
a bánat és siker még nem ragadta
új markolással teljes diadalra,
és mégis, ez a sok kusza vonalka
valami komoly, igaz és egész.

Máshol hallunk egy lovasról, aki a törökök elől menekül s végül lovával együtt beleöli magát a folyóba. (Der letzte Graf von Brederode entzieht sich türkischer Gefangenschaft.) Csendes és bánatos ennek a szonettnek a menete. Méltóságosan és lassan poroszkál a vers lovasa és látjuk az arcát, a tárgyakat, melyek mellett elhalad és mi olvasók is egyre közelebb jutunk a halálhoz. De hirtelen egy szó kap meg. Szinte orvul tör ránk. Majdnem sértően villan a holt anyagból egy mindent megvilágító szikra. A ló kevélyen és búsan felficánkol, mint egy szív, egészen úgy, mint egy utolsót dobbanó szív s beleviszi magát és lovasát a halálba. Minket pedig a végtelenbe. Mert ez a az a szó. Vagy az Im Saal című versben. Az elején egy kép. Holmi igénytelen rajz. Kézimunka szavakkal. Gyönyörű hölgyek és rendjeles kamarás urak ülnek a teremben és kacagnak és élnek.

De aztán így folyik a vers:

"Sie lassen voller Takt, uns ungestört
das Leben leben, wie wir es begreifen
und wie sie's nincht verstehn: Sie wollen blühn
und blühn ist schön sein; doch wir wollen reifen
und das heisst dunkel sein und sich bemühn."

Ezek az utolsó sorok - kívüle csakis Goethe írhatta volna - fellendítik a verset, megkoszorúzzák és megkoronázzák. Egyszerre az egész értelme eltolódik, feltolódik magasabbra, az imaginárius síkba. Minden szimbólum. A tárgyak mos már nem zavaró talányok. Fel van oldva a rejtély s beszélhetünk hozzájuk és ők is beszélnek hozzánk. Ha megérintjük, zengenek és zsongnak, mint a hangvillák és csengnek, mint a zenélő poharak, a csengettyűk és a harangok. Halljátok-e és érzitek-e, hogy ez a csengés már a világkoncert ütemébe zendül és egy nyugalmas gondolatban mélyül el?